A 25 éves Petra 2024-ben tanulta az autogén tréninget. Leírta az élményeit, hogy az érdeklődők jobban megismerhessék ezt a szuper technikát.
„Amikor feltűnt, hogy valamit lépnem kéne, az egyetemen voltam gólya. Mindig is izgulós voltam, de jött az első vizsgaidőszak, én meg kikészültem. Persze, ezt nem úgy kell érteni, hogy nem mertem elmenni vizsgázni, mert ez nem igaz. Elmentem. Csak éppen már a vizsgák előtt két-három nappal alig ettem, és aznap reggel olyan hányinger tört rám, hogy tortúra volt bejutni az egyetemre. Többször le kellett szállnom a buszról, vagy valami hányinger elleni pirulát bevennem. Miután beértem, azért jobb lett, de rosszabb jegyet kaptam, mint amit érdemeltem. Nem tudtam gondolkozni.
Aztán azt is kiderítettem, hogy mástól is tartok ám. Például bulikba menni, egyedül belépni egy üzletbe. Hangsúlyozom, ezt a környezetem nem annyira vette észre. Elvégre mindent meg tudtam csinálni. Csak közben annyira féltem, hogy legszívesebben világgá rohantam volna.
Elhatároztam, hogy márpedig ezt nem hagyhatom annyiban! Először magamon próbáltam segíteni. Csak azért is kerestem a félelmet kiváltó helyzeteket. Kerestem a lehetőséget, hogy bátor lehessek. Ez valamennyire bevált. Meg aztán, ahogy egyre inkább megismertem az új környezetemet, javult a helyzet. Más területeken is egyre könnyebb volt. Mégis. Úgy éreztem, hogy többre lennék képes!
Na, most… egyszer egy autogén tréninget ajánló honlapra keveredtem. Elolvastam róla egy csomó mindent a neten, de valahogy a lényege rejtve maradt. Olyan megfoghatatlan volt! Ezért határoztam el, hogy írok az élményeimről. Nekem sokat segített, és hátha – talán éppen nekem köszönhetően – mások nem követik el azt a hibát, hogy évekig kínlódnak, mielőtt megismerkednének a módszerrel.
Az igaz, hogy már majdnem két éve fejeztem be a tanulást. De egészen jól emlékszem, és a naplóm is megvan. Pedig akkor nem hittem el, hogy tényleg hasznos lesz. Most bármikor elővehetem, és mindig találok benne újat. Valami olyat, ami akkor éppen csak, hogy foglalkoztatott, manapság viszont tényleg érdekel. Egyébként azóta is rendszeresen relaxálok. Ahogy múlt az idő, egyre több felhasználási lehetőséget fedeztem fel. Ezeket igyekszem is leírni… de most inkább az elejéről kezdem.
Az első találkozásom az oktatóval egy rövidebb alkalom volt. Megbeszéltük, hogy mi várható… talán az volt a legfontosabb, hogy ez nem egy wellness óra, ahol megjelenek és kész. Elmondták, hogy szükség van arra, hogy otthon is gyakoroljak – erre nyilván időt és helyet kellett találnom. (Lévén kollégiumi lakó, ez nem is volt egyszerű… de megoldottam!)
A konkrét első alkalomra hamarosan sor került. Ekkor egy általános lazító gyakorlattal kezdünk, amely egészen kellemes volt. Úgy érzetem, hogy teljesen kikapcsolok, hogy megszűnnek a hülye félelmeim. Még akkor is, ha csupán néhány percre – de nagy dolog volt nekem. Egyébként kicsit alvás közeli állapotként éltem meg. Fel is frissültem – és ez a hatás volt az, amit azonnal ki tudtam használni. Ha rosszabbul aludtam, és másnap fáradt voltam tanulni, relaxáltam egyet, és jobb lett.
Az otthoni gyakorlások hol jobban, hol rosszabbul sikerültek – de ez belefért. Végül is tanultam a módszert, vagy mi 🙂 Szóval nem vettem zokon, ha éppen nem úgy jött össze, ahogyan vártam. Tapasztalatnak minden jó volt. Közben rádöbbentem, hogy mennyire beszűkülten élek: kerültem a társasági eseményeket… mert féltem. Ez, egy fiatal lánynak, aligha vált előnyére. Az oktató kérdése indította el a lavinát: arról érdeklődött, hogyan szoktam kikapcsolódni. Ööööö… hát… izé… úgy tűnik, hogy annyira el voltam foglalva a szorongással, hogy lazítani már nem maradt kapacitásom. Mert még olvasás közben is csak azt hallgattam, hogy szidom saját magamat. „Miért nem lehetek én bátrabb?” Nem volt nyugtom a saját hülyeségemtől!
Az első gyakorlat a nehezedés érzésének gyakorlása volt. Ez nagyon furcsán hangzott nekem is – talán az olvasók is így vannak vele. A lényeg az, hogy nehéznek kellett éreznem először a kezeimet, majd a lábaimat, végül az egész testemet. Egy kicsit szkeptikus voltam, de arra gondoltam, hogy miért is ne? Eleinte nem ment. Soha nem sikerült nehéznek éreznem semmimet! (Nem tudom kikerülni a „sikerült” szó használatát időnként, de igazából nem hétköznapi értelemben használom. Itt a gyakorlat maga a siker, akárhogyan is alakul. Az élményeken van a hangsúly, nem az eredményen. Na, ettől persze a hozzám hasonlók a falba verik a fejüket… a szemlélet elfogadása bizony idő!)
Nagyon lassan aztán sikerült elérnem, hogy nehéznek érezzem a kezeimet, a lábaimat, a testemet. Egy idő után (főleg) a karjaim a relaxáció alatt olyan ólomnehezek lettek, hogy azt hittem, soha többé nem tudom majd megmozdítani őket. De nem volt kellemetlen. Sőt, hamarosan meg is szerettem a gyakorlatot. Egy kicsit arra az érzésre emlékeztetett, amikor már majdnem alszik az ember… és nagyon kellemes volt alvás és ébrenlét között egyensúlyozni. És amint letettem arról, hogy teljesítményként fogjam fel a relaxációt, ezt az állapotot bármikor el tudtam érni. Ez nehezen ment, de az oktató által feltett kérdések és a beszélgetések segítettek elérni egy amolyan szemlélődő hozzáállást. Először az autogén tréning kapcsán, később az élet egyéb területein is. Így lehetővé vált, persze lassan, hogy ne essek kétségbe, ha valami nem sikerül, hanem elemezzem a helyzetet és megtaláljam a megoldást. Komoly tanulság volt.
A következő gyakorlat a kéz, a láb és a test melegedésének gyakorlata volt. Azt kellett elérnem, hogy melegnek érezzem a testemet. Ez fontos gyakorlat volt, mert amúgy is rám jöttek időnként hőhullámszerű érzések – és úgy gondoltam, hogy ezzel megszabadulok tőlük. Természetesen, ismét csapdába estem. A teljesítmény csapdájába. Nem én vettem észre, hanem az oktató hívta fel rá a figyelmemet. Bár nem értettem vele teljesen egyet, de belementem, hogy egy ideig még nem próbálom ki éles helyzetben a gyakorlatot. Vagyis az ellentétét. Nem is tettem… és mire eljutottam odáig, hogy kipróbáltam volna, már nem volt rá szükségem. Nem a hidegség sugallása segített, hanem az, hogy legyinteni tudtam a „melegedés-rohamokra.” Egyszerűen nem érdekelt többé. Ma is elő-elő fordulnak időnként – de nagyon ritkán, és már nem zavartak. Ismét győzedelmeskedett a passzív, szemlélődő attitűd! A „jé, de érdekes, hogy ez történik velem…” hozzáállás. Azóta is próbálok így tekinteni a néha mindenki által megélt, furcsának tűnő testi jelzésekre. Jobb pillanataimban még azon is elgondolkozom, hogy mit akar üzenni a testem, és mit tehetnék a helyzet javítása érdekében.
A következő a szív gyakorlata volt. Végül is túl sokat nem kellett tennem: csak megfigyelni, hogy mi történik. Viszonylag könnyen ment. Kellemes gyakorlat, a mai napig. Keveset tudok róla írni, mert semmi nehézséggel nem szembesültem. Hm. Megnéztem a tanulás közben írt naplómat, és észrevettem, hogy a gyakorlásokhoz kevés beszámoló tartozik ennél a pontnál. Viszont a téma, amit a szív „felvet”, érdekes, most, ebben a pillanatban is. Ugye, az érzelmekről van szó. Legalábbis nálam. Tényleg, hogy is vagyok az érzelmekkel? Hogy is vagyok a félelemmel? Az örömmel, a haraggal?
A légzés gyakorlat nagy kedvencem volt. Már kisebb koromban is rengeteg feszültségtől meg tudtam szabadulni, ha azt képzeltem, hogy a kifújással a szorongás is távozik belőlem. Erre akkor nagyon büszke voltam. Saját ötlet volt! És még most, felnőttként is működik, különösen az AT részeként.
A napfonat gyakorlat viszont nehezen ment. Ez lényegében a belső szervek átmelegedését írja elő. Végül azért boldogultam. Jó érzés, igazán élvezem, amikor kienged a gyomrom.
A homlok gyakorlat nagyon rövid, és nem jelentett számomra gondot. Ez valahogy ráhangol a következő lépcsőfokra: tehát az önmagadnak megfogalmazott sugallatokra. Ez utóbbi biztosítja, hogy az autogén tréninget fel tudd használni a legkülönbözőbb problémáid megoldásához. Én például rengeteget mondogattam magamnak, hogy „vizsgán határozott vagyok…”. Ez működött. Valahogy bemászott a fejembe. Ha kitartóan igyekszel, neked is sikerülni fog! Nem könnyű harc. De megéri.