Carl Rogers (1902-1987) kiemelkedő hatású amerikai pszichológus volt. Egyedi, személyközpontú megközelítése mára annyira elterjedt, hogy gyakorlatilag nem találunk segítő szakembert nélküle. A legfontosabb alapelvei pedig, amit kisebb-nagyobb mértékben minden segítő vall:

1. A kliensek egyediek és megismételhetetlenek. (Mindenkit óva intek az olyan segítőktől, akiknek a legfőbb eszköze valamelyik személyiségtipológia.)

2. Az emberek alapvetően jók, a fejlődésre, a kiteljesedésre törekszenek.

3. A klienst személyében, emberként  el kell fogadni. Ez természetesen nem jelenti, hogy minden gondolatával egyet kell érteni, vagy tolerálni kell a sértő megjegyzéseit. De csak a viselkedését szabad elutasítani, őt magát nem. 

4. Hitelesség: A pszichológusnak vállalnia kell a gondolatait és az érzéseit, nem szabad rejtőzködnie a kliense előtt. Ez nem jelenti, hogy órákat beszél majd magáról… de nem fogja véka alá rejteni a haragját, a bánatát, az örömét.

5. A pszichológusnak törekednie kell a valódi megértésre. Ez azt jelenti, hogy úgy kell látnia a világot, ahogyan a kliense látja. Ennek legfontosabb eszköze a tükrözés. Ilyen összegző jellegű mondatokra gondolok: „Nekem úgy tűnik, hogy inkább szakítanál.” Ha bólogatsz, akkor sikerült kihámoznom a lényeget a mondandódból, ha nem, akkor valami ilyesmit válaszolhatsz: „Jobban szeretném megmenteni a kapcsolatomat.” Én pedig újra nekifutok: „Rendben, tehát szívesen fektetnél energiát kettőtökbe.” És így tovább. Végül pontosan vissza tudom adni, amit át akartál adni. Ritka élmény.

Esetleg belefutottál már ebbe a viccbe, ami a Rogers-i irányzatot gúnyolja ki:

– Nagyon lehangolt vagyok.
– Értem. Ön lehangolt.
– Semmi nem megy jól.
– Semmi nem megy jól.
– Néha úgy érzem, öngyilkos lennék.
– Úgy gondolja, öngyilkos lenne.
– Igen, és most meg is teszem!
– Most meg akarja tenni.
A kliens kiugrik az ablakon, mire a pszichológus:
– Vouuuu… Paffffff…..

De az a helyzet, hogy a pszichológus nem primitív mesterséges intelligencia, ami átírja egyes szám harmadik személybe a szavaidat. Ad absurdum, kérdez, ezzel is segítve a megértést.

– Nagyon lehangolt vagyok.

– Igen, látom. Pirosak a szemeid.

– Sírtam.

– Mi történt?

– Elveszítettem a munkám. Valaki, akiről azt hittem, hogy a barátom, kifúrt. Most hogy adjam be a feleségemnek? Ikreket várunk, a nagyot meg fejlesztésre kell hordani. Hogyan fogjuk ezt bírni?

– Úgy tűnik, hogy aggódsz az anyagiak miatt.

– Igen, most költöztünk, hitelünk is van.

Aztán így tovább. A kliens megkönnyebbül, és kap egy kis energiát, hogy este nekiugorjon az önéletrajzának. De ha mégis eljut az öngyilkosság gondolatáig, természetesen nem hagyjuk annyiban. Átbeszéljük, szerződést kötünk, (akár) másik szakembert ajánlunk.

És ha kell, konfrontálunk is. Ez olyasmi, mint amit Csernus csinál, amikor közli, hogy „Ugorjon nyugodtan! Ez már a negyedik munka, amit elveszít! Mekkora lúzer!” Persze, a Rogers-i elveket követő pszichológusok ezt finomabban teszik: „Jól emlékszem, hogy ez már a sokadik állás, ahonnét elküldenek?” Ha a válasz igen, és te is úgy érzed, hogy itt az ideje, akkor beszélgethetünk róla. Ha nem, akkor jöhet a tükrözés: „Értem. Akkor most nem szeretnél foglalkozni a témával.” A tanácsadónak így is, úgy is hinnie kell abban, hogy valamilyen formában meg fogod találni az utadat.