Bálint Xénia

Pán Péter J. M. Barrie skót regény- és drámaíró műveinek visszatérő szereplője: a felnőtté sosem váló gyermek, aki Sohaországban vezeti az Elveszett Fiúkat a kalózok ellen.

A pszichológiához dr. Dan Kiley 1983-as könyve nyomán kapcsolódott; azóta sok-sok írás taglalja a Pán Péter szindrómát. Ennek ellenére nem diagnosztikai kategória. (Ez azt jelenti, hogy a DSM-5, a lelki betegségek leírására és csoportosítására szóló aktuális kézikönyv nem tartalmazza.)

A fáma leginkább férfiakról szól: már elhagyták a harmincat, de még a szüleikkel élnek, és ezt helyénvalónak is érzik. Gyakran váltogatják a munkahelyeiket, de az is lehet, hogy épp a negyedik diplomájukat szerzik (vagy csak próbálják) épp. Anyuka és apuka pénzén, mert ők legfeljebb hétvégi diákmunkát vállalnak. Partnerkapcsolataik rövidek, az elköteleződéstől félnek, gyermekre nem vágynak.

Belső életük kamaszos:

• érzelmeik, gondolkodásuk szélsőséges
• a problémákról igyekeznek nem tudomást venni (akár alkohollal, drogokkal is)
• gyenge az önfegyelmük
• rosszul címkézik érzelmeiket, fogalmuk sincs, mit élnek éppen át
• a kritikára sértődéssel reagálnak
• nincsenek céljaik

Az okok között a túlgondoskodó szülői magatartást szokták emlegetni. Hiszen ahhoz, hogy egy család negyven éves fia folytathassa tinédzser életvitelét, az kell, hogy a szülei továbbra is elé tegyék a vacsorát.

Fontos, hogy nem mindenki szenved a szindrómától, aki a szüleivel lakik! Ha ugyan a gyerekágyadon alszol, de mindent megteszel, hogy párt, munkát, megélhetést találj, kiveszed a részed az otthoni teendőkből, akkor nincs gond. Ha viszont 36 évesen is úgy élsz, mint tini korodban…