Rogers a tanácsadásban


Carl Rogers (1902-1987) kiemelkedő hatású amerikai pszichológus volt. Egyedi, személyközpontú megközelítése számos területen alkalmazást nyert, az oktatásban ugyanúgy, ahogy a pszichológiai tanácsadásban. Ez utóbbiban annyira elterjedt, hogy gyakorlatilag nem létezik tanácsadó pszichológus, aki ne követné legalább nagy vonalakban a legfontosabb elveit. Nézzük őket!

1. A kliensek egyediek és megismételhetetlenek. Éppen ezért nincs a világon semmi értelme kategóriákba erőszakolni őket, ld. például a manapság divatos személyiségtipológiákat. De igazán a diagnózisoknak és DSM kódoknak sincs jelentősége.

2. Az emberek alapvetően jók, a fejlődésre, a kiteljesedésre törekszenek.

3. A klienst személyében, emberként maximálisan el kell fogadni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden gondolatával egyet kell érteni, vagy tolerálni kell például, ha sértegeti a pszichológust. De kizárólag a viselkedését szabad elutasítani, őt magát sosem!

4. Hitelesség: A pszichológusnak őszintén vállalnia kell a gondolatait és az érzéseit, nem szabad rejtőzködnie a kliense előtt! Ez nem azt jelenti, hogy órákat beszél majd magáról… de nem fogja véka alá rejteni a haragját, a bánatát, az örömét.

5. A pszichológusnak törekednie kell a valódi megértésre. Ez azt jelenti, hogy úgy kell látnia a világot, ahogy a kliense látja. Ennek legfontosabb eszköze a tükrözés. Ilyen összegző jellegű mondatokra gondolok: “Nekem úgy tűnik, hogy a szakítás felé húzol.” Ha bólogatsz, akkor sikerült kihámoznom a lényeget a mondandódból, ha nem, akkor valami ilyesmit válaszolhatsz: “Jobban szeretném megmenteni a kapcsolatomat.” Én pedig újra nekifutok: “Rendben, tehát szívesen fektetnél további energiát kettőtökbe.” És így tovább. Végül pontosan képes leszek visszaadni, amit hallottam, ez pedig a valódi megértés ritka élményét nyújtja a számodra.

Lehetséges, hogy belefutottál már ebbe a viccbe, ami a Rogers-i irányzatot gúnyolja ki:

– Nagyon lehangolt vagyok.
– Értem. Ön lehangolt.
– Semmi nem megy jól.
– Semmi nem megy jól.
– Néha úgy érzem, öngyilkos lennék.
– Úgy gondolja, öngyilkos lenne.
– Igen, és most meg is teszem!
– Most meg akarja tenni.
A kliens kiugrik az ablakon, mire a pszichológus:
– Vouuuu… Paffffff…..

De az a helyzet, hogy a pszichológus nem primitív mesterséges intelligencia, ami átírja egyes szám harmadik személybe a szavaidat! Ad absurdum, kérdez, ezzel is segítve a megértést.

– Nagyon lehangolt vagyok.

– Igen, látom. Pirosak a szemeid.

– Sírtam.

– Mi történt?

– Elveszítettem a munkám. Valaki, akiről azt hittem, hogy a barátom, kifúrt. Most hogy adjam be a feleségemnek? Ikreket várunk, a nagyot meg fejlesztésre kell hordani. Hogyan fogjuk ezt bírni?

– Úgy tűnik, hogy aggódsz az anyagiak miatt.

– Igen, nem régen költöztünk, hitelünk is van.

Aztán így tovább. A kliens megkönnyebbül, és kap egy kis energiát, hogy este nekiugorjon az önéletrajzának. De ha mégis eljut az öngyilkosság gondolatáig, természetesen nem hagyjuk annyiban. Átbeszéljük, szerződést kötünk, másik szakembert ajánlunk magunk helyett.

De ha kell, konfrontálunk is. Ez olyasmi, mint amit a Csernus csinál, amikor közli, hogy “Ugorjon nyugodtan! Ez már a negyedik munka, amit elveszít! Mekkora lúzer!” Persze, a Rogers-i elveket követő pszichológusok ezt finomabban teszik: “Jól emlékszem, hogy ez már a sokadik állás, ahonnét elküldenek?” Ha a válasz igen, és te is úgy érzed, hogy itt az ideje, akkor beszélgethetünk róla. Ha nem, akkor jöhet a tükrözés: “Értem. Akkor most nem szeretnél foglalkozni a témával.” A tanácsadónak így is, úgy is hinnie kell abban, hogy valamilyen formában meg fogod találni az utad.