Bálint Xénia

“A kapcsolatunk kihűlt. Nem veszekszünk, de semmi gyengédség nincs már köztünk. A férjemnek van valakije, és nekem is alakul egy kapcsolatom. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, amíg Adél lányunk leérettségizik. Ez még 9 év. Ő nem sejt semmit, és a terveink szerint nem is fog. Nem szeretnénk, ha miattunk elromlana a gyermekkora. Helyesen döntöttünk?”

Íme, egy levél a sok közül, ami azt a témát boncolgatja, hogy mi a jobb a gyermeknek: ha a szülei elválnak, vagy, ha miatta együtt maradnak?

A legfontosabb: biztosan előfordult már a világtörténelemben, hogy a gyermek valóban nem vett észre semmit, de a legtöbb esetben legalább annyi feltűnik neki, hogy valami nem stimmel. És ehhez nem kellenek hangos szavak, tányértördelés, de az sem, hogy az apuka a kanapén aludjon. Bőven elég, hogy a felnőttek nem mosolyognak, csendesek, kerülik egymást. Hát milyenek legyenek, amikor mindketten boldogtalanok? A következmények pedig:

1. A gyermek, aki érzékeli, hogy valami nem oké, de nem érti pontosan, hogy mi, szorongani kezd. Tanulási és magatartási problémák jelentkezhetnek. Figyelemzavar, agresszió, körömrágás, bepisilés. Állandó szomorúság, sírás, érzékenység. Hanyatló barátságok. Rettegés valamelyik szülő elvesztésétől.

2. Ha a gyermek rákérdez, hogy “El fogtok válni?”, a szülők pedig megnyugtatják, hogy “Dehogy, miért tennénk?, azzal lerombolhatják a csemete önmaga ítéleteibe vetett hitét. Hiszen lehet, hogy mégiscsak ő látja rosszul? Arról nem beszélve, hogy a későbbiek során biztosan zokon fogja venni a hazugságokat.

3. A gyermeknek olyasmi gondolatai támadhatnak, hogy a családi feszültségekért ő a felelős. Ez válás esetén is előfordulhat; ám ekkor (remélhetőleg) a felnőttek őszintén fogják tudni képviselni, hogy ez nem igaz. Ha viszont a problémákról “nem beszélünk” ki fogja megnyugtatni Adélt?

És el is érkeztünk a kettes számú axiómához. (Az első, ugye, az volt, hogy a gyermek érzékeli…) Tehát: az a család, ahol minden áron fenn akarnak tartani egy látszatot, beszűkül a kommunikációjában. Beszélgetnek a munkáról, az iskoláról… ám kerülnek minden témát, ami berobbanthatja a bombát.

A hármas számú tétel pedig: A szülők, akik egymásra kényszerítik magukat, rendszerint erőfeszítéseket tesznek arra, hogy tompítsák a negatív érzéseiket. Muszáj nekik: a saját védelmük érdekében. Ez odáig fajulhat, hogy a gyermeknek sem engedik meg a harag, szomorúság… stb. átélését, pláne a kifejezését. És akkor a káros hatások:

1. Torzul a gyermek érzelemfelismerési, érzelemátélési és érzelemkezelési képessége. (Hiszen azt tanulja meg, hogy a negatív érzések nem is léteznek, vagy, ha igen, akkor szörnyűség tudomást venni róluk.)

2. A gyermek veszélyeztetetté válik az érzelmi depriváció sémára.

3. Szülei mintája a házasságról alapértelmezetté válik benne. Vajon felnőttként meg fog szakítani egy számára csak boldogtalanságot hozó, esetleg bántalmazó párkapcsolatot? Hiszen azt látta, hogy tartsd fenn, minden áron… és játszd meg, hogy jól érzed magad.

Összegezve: a gyermeknek semmiképp nem az az érdeke, hogy a szülei miatta együtt maradjanak. Neki arra van szüksége, hogy sok-sok meghallgatást és megértést kapjon. (Igen, a haragját illetően is.) Továbbá: mintát kell látnia arról, hogy milyen egy boldog kapcsolat, illetve a boldogság általában. Ha a szülők ezt csak külön-külön tudják biztosítani, egy-egy új partnerrel, akkor legyen úgy!