A séma elfogadása


A séma elfogadása azt jelenti, hogy teljes mértékben azonosulsz a tartalmával, igaznak éled meg. Gondolkodásod, érzelmi életed és viselkedésed ennek megfelelően alakul. Ha például működik benned egy erős csökkentértékűség-szégyen séma, akkor rosszabb vagy, mint mások. Hiszen mindig is defektes voltál, most is az vagy, és az is maradsz! Úgy is mondhatnánk, hogy nincs önbizalmad, de nem olyan értelemben, hogy félsz biciklizni. Inkább emberileg vagy kevesebb: ronda, ostoba, nyomi, ügyetlen és elviselhetetlen. Szándékosan fogalmaztam így, hiszen az ezzel a sémával rendelkező emberek nem valamilyennek látják magukat, hanem tudják, hogy ők azok. (Utóbbi keményebb kijelentés!) A rossz gondolatokat szorongás és szégyen kíséri. Ami pedig a viselkedésedet illeti: félénkké és visszahúzódóvá válsz, nem vállalod a véleményedet. Talán még a kedvenc filmedet sem árulod el, hiszen gáz az ízlésed.

Vagy, ha egy újabb példát nézünk: aki elfogadja az elhagyatottság-instabilitás sémát, azt el fogják hagyni. Ez tény, maga a megkérdőjelezhetetlen valóság. Az érintettek persze ritkán fogalmazzák meg ennyire nyíltan. Inkább arra lesznek figyelmesek, hogy nyugtalanok, szomorúak és haragosak, ha a menyasszonyuk külön tölt egy estét, és közben arról fantáziálnak, hogy vége, úgyis vége… 

Gondolatkísérlet gyanánt tegyük fel, hogy sémánk birtokosa téved, és kiegyensúlyozott, magabiztos partnere semmi ilyesmit nem forgat a fejében. Sőt, lelkesen tervezgeti az esküvőt. A kérdés, hogy meddig fogja tudni elviselni a másik szemében a rettegést, a fájdalmat, a könnyeket, akárhányszor csak találkozik a barátnőjével, hogy megtalálják a legszebb ruhát? Hogy hiába biztosítja vőlegényét a szerelméről, süket fülekre talál? Ó, nem. Egészséges személy nagy eséllyel kilép az ilyen kapcsolatból. (Ezzel pedig akaratán kívül megerősíti példa személyünk elhagyatottság-instabilitás sémáját.) 

De van itt még egy érdekes jelenség, amit szintén az elhagyatottság-instabilitás séma elfogadása alatt szokott tárgyalni a sématerápiás irodalom. Ez pedig, ha valaki úton-útfélen olyan partnerbe bolondul bele, akivel rosszak az esélyei a holtomiglan-holtodiglanra. (Pl. házas, messze él, legfeljebb alkalmankénti szexet akar.) Újra és újra. Meg újra. De hát mit tehetnék? – kérdezi. –  Szeretem. Hogy mi lehet az ok? Egyrészt, az úgyis mindegy hozzáállás. (Házas? De hát mit számít az? Előbb-utóbb úgyis elhagyná a feleségét! Hiszen ez a világ rendje. Persze engem is el fog, nem kérdés, de addig legalább kihasználhatjuk, ami jut.) Másrészt, az ezzel a sémával rendelkező emberek mintája a szeretetteli kapcsolatról, nos, más, mint a sémamenteseké. Volt, teszem azt, egy ritkán ritkán megjelenő apukájuk, aki persze minden Karácsonykor elmondta nekik, hogy mennyire szereti őket. Ilyen alapokkal könnyű elhinni a hasonló karakterű partner szép szavait… havi egy randi, feleség és több szerető, de persze: “Én vagyok számára a legfontosabb, a fény, akire szegény nap mint nap vár.”

Ajánlott folytatás: Elkerülő reakciók a sémákra