Rogers a tanácsadásban


Carl Rogers (1902-1987) kiemelkedő hatású amerikai pszichológus volt: egy 2002-es tanulmány szerint csupán Freud kavarta fel jobban a vizet. Egyedi, ún. személyközpontú megközelítése a segítő szakmák gyakorlatilag teljes skáláján nyomot hagyott. Sőt. A pszichológiai tanácsadás annyira egybeforrt munkásságával, hogy nélküle talán nem is létezne.

Két alapelvét emelném ki: az egyik a valódi megértés. Ez azt jelenti, hogy a tanácsadó fejében össze kell állnia a kliense világának. Rogers leghíresebb, e célt szolgáló módszere a tükrözés. Ilyen összegző jellegű mondatokra gondolok: “Nekem úgy tűnik, hogy inkább a szakítás felé húzol.” Ha bólogatsz, akkor sikerült kihámoznom a lényeget a mondandódból, ha nem, akkor valami ilyesmit válaszolhatsz: “Jobban szeretném megmenteni a kapcsolatomat.” Én pedig újra nekifutok: “Rendben, tehát szívesen fektetnél még energiát kettőtökbe.”. És így tovább. Végül egészen pontosan képes leszek visszaadni, amit hallottam, ez pedig egy talán sosem tapasztalt élményt nyújt neked: hogy milyen az, ha valóban odafigyelnek rád? Ha tényleg értenek?

Elsőre sokan megrökönyödnek; aztán eltanulják és alkalmazni kezdik. Rögtön ajánlok is egy kísérletet, ami bemutatja, milyen hatások várhatók! Csupán annyit kell tenned, hogy amikor legközelebb találkozol egy ismerősöddel, egyszerűen hallgass, bólogass, és időnként foglald össze, ami lejött neked. Tilos tanácsokat adni, közbeszólni, magadról beszélni! Aztán gyere vissza, és mesélj! 🙂

Most viszont térjünk rá a második alapelve: a maximális elfogadásra. A segítőnek valóban, minden idegszálával úgy kell tekintenie ügyfelére, mint egyedi és megismételhetetlen emberre, aki a jóra, a fejlődésre, a kiteljesedésre törekszik, és tiszteletben kell tartania érzéseit, gondolatait, döntéseit.

A Rogers-i irányzatot figurázza ki a következő vicc:

– Nagyon lehangolt vagyok.
– Értem. Ön lehangolt.
– Semmi nem megy jól.
– Semmi nem megy jól.
– Néha úgy érzem, öngyilkos lennék.
– Úgy gondolja, öngyilkos lenne.
– Igen, és most MEG IS TESZEM!
– Most meg akarja tenni.
A kliens kiugrik az ablakon, mire a tanácsadó:
– Vouuuu… Paffffff…..

Valójában ilyesmi egyáltalán nem fordulhatna elő. A kliens, megtapasztalván a tanácsadó elfogadó hozzáállását, inkább a beszélgetés, mint az ablak mellett döntene. Elmesélné, hogy kirúgták a munkahelyéről, a felesége megcsalja, a gyereke elviselhetetlen, és megkönnyebbülten távozna. Kapna egy kis energiát, hogy másnap elküldjön néhány önéletrajzot.

És most érkeztünk el odáig, hogy túllépjünk a rogersi kereteken – a tanácsadás ugyanis jóval több, mint elfogadás. Igen, részét képezi a szembesítés, a konfrontáció is. Ez olyasmi, amit Csernus csinál, amikor a vele szemben ülő orra alá dörgöli, hogy hazudik saját magának. Valahogy így: “Kedves Uram, nyugodtan ugorjon, ha azt akarja, hogy kiskanállal szedjék össze a betonról. Az anyját úgy sem fogja érdekelni!”

A magam részéről mindezt sokkal barátságosabban, egy már kialakult, stabil, biztonságot nyújtó segítő-kliens kapcsolatba ágyazva teszem. Például így: “Úgy érzem, hogy valójában nem meghalni akarsz, csak az anyád figyelmét akarod felkelteni.” Természetesen ennél komolyabb lépésekre is sor kerülhet. Köthetünk megállapodást, hogy mielőtt bármit teszel, felhívod az általam ajánlott lelkisegély szolgálatot, átirányíthatlak másik szakemberhez, vagy értesíthetem a szüleidet (18 év alatt).

Ha teszett, oszd meg! Ezzel a Facebook/Twitter/Google oldalára kerülsz, akik elhamoznak sütikkel 🙂